Hímjét baknak, a nőstényt sutának, a szaporulatot suta- vagy bakgidának nevezzük. Az őz nem a gímszarvas utódja. Különálló vadfaj, a szarvasfélék családjába tartozik. Korábban inkább a domb- és hegyvidéki, erdősültebb területeken éltek nagyobb állományai, napjainkban az ország teljes területén megtalálható. Tulajdonképpen erdei állat, napjainkra azonban az állomány jelentős része nyílt területeken, mezőgazdasági földeken él. A bakokat kis agancsuk alapján egyértelműen fel lehet ismerni, fejdíszét tavasz végéig minden évben újra növeszti. A teljesen kifejlett agancsszárnak általában három ága van. Az őz nyáron jellemzően magányosan vagy kis csoportokban él. Ősztől tavaszig azonban kisebb-nagyobb csapatokat formálnak, ezek mérete erdei területeken kisebb létszámú, míg nyílt mezőgazdasági területeken akár 40-50 egyedből is állhat. A tél folyamán nyílt területeken, táplálékban gazdagabb részeken figyelhetőek meg. Kérődző, növényevő állat. A téli, táplálékhiányos időszakban fenyőfélék tűleveleit is eheti. Az őz táplálkozására a nagyfokú válogatás a jellemző, a nagy energiatartalmú, magas víztartalmú és könnyen emészthető táplálékokat kedveli. Kis bendője és az emésztőcsatornán való gyors áthaladás miatt gyakran, de kis mennyiségeket kell ennie. Legaktívabbak az esti és a hajnali szürkület idején. A párzás (üzekedés) július végén, augusztus elején zajlik. A kergetőző bak és suta harmatos fűben hátrahagyott nyomait a vadászok „ördöggyűrűnek” vagy „boszorkánygyűrűnek” nevezik. A suta május végén vagy június elején 1-3 gidát ellik, melyek már kéthetesen anyjukkal járnak. Az erősebb bakok október végén vagy novemberben, a fiatalabbak később vetik le agancsukat.